Bűntudat a gyászban: 5 gondolat, amiért nem vagy hibás

Sok gyászoló embertől hallottam ezt a mondatot: „Tudom, hogy nem az én hibám, mégis folyton ezt érzem.”

A bűntudat a gyász egyik legmagányosabb és legkevésbé említett része, pedig szinte mindenkinél megjelenik valamilyen formában, aki elveszítette egy szerettét.

Miért csinálja ezt velünk az agyunk?

A veszteség egyik legnehezebb része a tehetetlenség és a befejezettség érzése. Az agyunk viszont nehezen viseli a tehetetlenséget, szeretne találni valamit, amin változtathatott volna, mert az a gondolat, hogy „ha mást tettem volna, más lett volna a vége”, valahogy kontrollt ad a tudatunknak, valamint enyhíteni tudja bűntudatunkat. Paradox módon sokszor könnyebb bűnösnek érezni magunkat, mint elfogadni, hogy bizonyos dolgok egyszerűen kívül esnek a hatáskörünkön. Az életnek vannak történései, ilyen a születés és a halál, amelyek inkább tartoznak istenhez vagy egy felsőbb erőhöz, mint emberi mivoltunkhoz.

A kutatások is azt támasztják alá, hogy az önhibáztatás nemcsak gyakori, hanem mérhetően megnehezíti a gyász feldolgozását, míg maga a bánat önmagában nem feltétlenül von maga után hosszabb, nehezebb gyászidőszakot. Vagyis nem a fájdalom a probléma, hanem az, amikor a fájdalomhoz egy gyötrő, önhibáztató érzés is társul.

Nézzük meg az öt leggyakoribb önmarcangoló gondolatot, amit szinte minden gyászoló átél.

1. „Meg kellett volna akadályoznom”

A bűntudat érzése után ez talán a leggyakoribb nehéz érzés. Visszamenőleg ezerszer visszajátsszuk magunkban az eseményeket, és keressük azt a pontot, ahol „másképp kellett volna dönteni”, ami esetleg visszafordította volna folyamatot. A baj az, hogy ezt a jelenlegi tudásunkkal tesszük, olyan információk birtokában, amikkel akkor még nem rendelkeztünk. Ha akkor tudtad volna azt, amit most tudsz, valószínűleg tényleg másképp cselekszel, de el kell fogadni, hogy akkor még nem voltál ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában. Ez nem egy mulasztás volt, hanem életednek egy nagyon szélsőséges és egyedi időszaka vagy pillanata. Az aktuális állapotodban és helyzetben minden megtettél, amit a tudásod szerint lehetett.

2. „Rossz szülő / társ / gyerek / barát voltam”

Gyász közben az agyunk visszapörgeti a kapcsolat minden percét, és hajlamos minden apró súrlódást, kimondatlan szót, elmulasztott hívást felnagyítani. Egyetlen nehéz időszak vagy egy rossz pillanat azonban nem írja felül egy egész élet közös történetét. A kapcsolatok sosem tökéletesek, itt inkább a befejezettség ténye hat fájdalmasan. A veszteség egy jó, szeretetteli, tartalmas kapcsolat további létezésétől veszi el könyörtelenül a lehetőséget, de hasonló terhet ró ugyanez a befejezettség, egy terhelt kapcsolatra, hiszen ezzel a kibékülés vagy javítás lehetőségét is elveszítettük.

3. „Megkönnyebbülést érzek, tehát nem szerettem eléggé”

Ha hosszú betegség vagy szenvedés előzte meg a veszteséget, teljesen normális, hogy a fájdalom mellett megkönnyebbülést is érzel, amiért a szeretetted már nem szenved, vagy amiért a hosszú, kimerítő várakozásnak, ápolásnak vége lett. Ez nem a szeretet hiánya, az ambivalens érzések nagyon gyakoriak a veszteségfeldolgozás során.

4. „Rosszul gyászolok”

A gyász nem egyenes vonalban halad előre ,nem lehet „helyesen” vagy „helytelenül” csinálni. Inkább hullámzik, Van, hogy belársztanak az érzelmeid, és szinte fuldokolsz bennúk, máskor csak enyhén vesznek körül. Egyik sem hiba, mindkettő ugyanannak a folyamatnak a része. Nem lehet rosszul gyászolni. Probléma abból adódhat, ha valaki nem engedi megélni a veszteségéből adódó érzéseit.

5. „Miért én élem túl?”

A túlélői bűntudat különösen erős lehet baleseteknél, közös betegségeknél, valamint fiatalabb szerettünk elvesztése esetén, vagy amikor erősen kínoz bennünket a túlélés ténye. Ez egy emberi reflex, nem égi igazságszolgáltatás. Az, hogy te élsz, nem valakinek a rovására történt. Egy régi magyar mondás is ezt támasztja alá, ami az emberi irányíthatóság végességét segíti elfogadtatni. A halálozási sorrendben nem a koros, hanem a soros jön.

Mindenki másként küzd meg a veszteségével. Érdemes meghallgatni mások gyászfolymatait, mert sokat tanulhatunk belőlük, illetve nem érezzük magunkat kívülállónak, vagy kapaszkodók nélküli bolyongónak. Ebben a videóban elmesélem, nekem mi segített a veszteségem fájdalmának enyhítésében.

Ha ismerősen csengett valamelyik

Tudd, hogy ezek teljesen normális érzések veszteség esetén. Nem vagy egyedül ezzel, egy veszteségfeldolgozást támogató csoportban pont ezeket a hasonló érzéseket hallhatod vissza a sorstársaktól, ami megerősít abban, hogy nem vagy hibás, illetve hogy teljesen normálisak ezek az érzéseid és gondolataid. A bűntudat érzése önmagában sosem bizonyítéka annak, hogy tényleg vétkes lennél valamiben. Sokkal inkább annak a jele, hogy nagyon szerettél valakit, és most nehezen viseled, hogy semmit nem tehetsz már érte.

Ezeket a gondolatokat nehéz egyedül „kibeszélni” magunkból. Sokat segít, ha ki tudod mondani hangosan, olyan emberek körében, akik ismerik ezt az utat, és nem azzal válaszolnak, hogy „ne érezz bűntudatot”, hanem egyszerűen csak meghallgatnak, és értik, hogy mi zajlik benned.

Ha szeretnéd megosztani, neked melyik pont volt a legismerősebb, örülök, ha írsz nekem.

Ligetvári Anita