Amikor át kell szállni egy másik hajóba…és amikor vissza kell szállni a régibe

Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy az elmúlt két évem az elengedésről szólt. Volt közöttük az emberélet adta életszakasz és szerepváltások. A testem működésének változása, ennek elfogadása és vele együtt haladása. Aztán el kellett még gyászolnom, illetve közösen gyászolnunk a két öreg kutyánk halálát is. Másfél év leforgása alatt az „öt ember plusz két kutya” családi felállásból itt maradtam a hétköznapjaimban egyedül. A gyerekek az egyetemre mentek, a férjem pedig egy munkahely váltás miatt másik városban volt hétközben, a kutyáink pedig egy másik dimenzióban futkároztak már.

Emlékszem arra a kora őszi estémre, amikor olyan mérhetetlen magányosnak és feladat nélkülinek (azt hiszem ez  volt az erősebb) éreztem magam, hogy már szinte fájt. Hiányoztak a -sokszor túl soknak és terhesnek tűnő- női feladataim, amik ismert biztonságot és keretet adtak a napjaimnak. Idegennek tűnt, hogy nem másra, hanem magamra figyelek, és nehéz volt megszoknom, hogy bármibe belekezdhetek. A nagy szabadság sokszor erős teher is tud lenni.

Ennek enyhítése céljából végigfuttattam a felhívható családtagok és barátnők sorát magamban. Elképzeltem, ahogy köszöntöm őket: Helló, azért hívtalak, hogy enyhíts a magányomon! Abban a pillanatban éreztem, hogy ez nem az az út, amire rá szeretnék lépni, vagy amibe bele szeretnék menekülni. Tudatosult bennem, hogy ez, amiben most vagyok az „Átváltoztató” időszaka. Az az átmeneti, de nagyon erőteljes belső út, amikor a régiben már nem vagy, az új pedig még nem alakult ki.

Az ember úgy gondolja, hogy valamiféle örök felmentő klubtagságot kap a nehézségek, az átmeneti bizonytalanság alól, ha megpróbálja különböző technikákkal (meditáció, jóga, önismeret stb.) egyensúlyban tartani magát és az életét. De valójában ez nem lehetséges, mert állandó változásban vagyunk. A nyugalomban, az egyensúlyban nincs változás, fejlődés. Csak a krízisek visznek előre. Én szeretem a dolgokat a helyükön érezni és tudni, de néha meg kell adnom magamat az emberi szinten irányíthatatlan folyamatoknak és bízni Isten vagy az Univerzum (kinek mi tetszik) bölcsességében. A nehezebb időszakokban fel kell ismernünk, hogy nem a megoldást kell pánikszerűen keresnünk, hanem első lépésként el kell fogadnunk a jelen pillanat valóságát. A földi, fizikai működésből át kell kapcsolnunk szellemi figyelembe.

Az őszi napok előrehaladtával szépen beállítottam az új ritmusomat, ami egy esős novemberi hétfő reggel összeomlott. Mivel egy kedves kis faluban élünk, a városban lévő munkahelyemre való eljutást nagyban megkönnyíti az autóm, ami ezen az ominózus reggelen nem indult. Alkalmazkodva az új helyzethez busszal jártam dolgozni, ami persze több szervezést és időt igényel, és valljuk be, hogy sokkal fárasztóbb. Nyugtatgattam magam, hogy ez egy átmeneti állapot, egy hét múlva újra menni fog az autóm, de azért be kell valljam, hogy elég nagy mértékben sajnáltam magam. Hát a kényelmét, nehezen adja fel az ember….

Egy hosszú, átdolgozott nap után pedig este a telefonom is megadta magát. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek?! Próbáltam helyrehozni. Kikapcsoltam, bekapcsoltam, kivettem, visszatettem, kértem, fenyegettem, de semmi változás nem történt. Ahogy ott ültem egyedül a szétszedett telefonommal a kezemben, megéreztem, hogy meg kell adnom magam ennek a helyzetnek. Ez van. Most nem működnek a régi eszközök és metódusok. Ne ragaszkodjak. Autó és telefon nélkül fogok létezni. Amikor ezt megértettem és végre elfogadtam, a kezemben lévő szétszedett telefon egyszer csak életre kelt! Akkor ott, abban a pillanatban megértettem, és ami fontosabb, hogy minden sejtemmel éreztem, hogy biztonságban vagyok, vigyáznak rám, nem kell félnem, csak rugalmasnak és nyitottnak kell lennem.

Az autóm pár nap múlva elkészült. Kiderült, hogy egy nyest rágta el a vezetéket. Mivel az autó az álmokban és az életben is az életvezetésünk szimbóluma, ezért vehetem úgy, hogy új huzalokat, vezetékeket, mintázatot kaptam.

Most, fél évvel később, megint billent életünk hajója. A koronavírus miatt újra megtelt ház. A kollégiumokban önállóan élő, gyerekeink hazajöttek, a férjem itthonról dolgozik. Én keddig dolgoztam a megszokott rendemben. Úgy döntöttem, hogy most nem várom meg, amíg minden megszokottat kihúznak alólam, alkalmazkodom az új ritmushoz, rendhez. Dönthettem volna úgy is, hogy az egyéni kezeléseket online módon folytatom, de pont a fél évvel ezelőtti tapasztalataim miatt nem ragaszkodtam hozzá. Engedtem -ha átmenetileg is- becsukódni a régi ajtókat és kinyílni az újaknak. És megint, ott középen, az Átváltoztató időszakában valami el kezdett zavarni. Próbáltam rájönni, hogy mi nem stimmel. Ahogy így figyeltem az érzéseimet, rájöttem, hogy szépen, csendesen visszacsúsztam a régi, családot ellátó női szerepembe. Főzök, mosok, takarítok és elégedetlenkedem a sokáig alvó egyetemistákkal, és teljesen háttérbe szorítom magam. Ahelyett, hogy nyitott lennék és az új terveimet valósítanám meg, visszaléptem (az idejét múlt) mintáimhoz, huzalozásaimhoz. Szerintem a nyest már fente a fogát!

Szerencsére időben észrevettem és változtattam rajta. Amikor felismertem és elfogadtam, hogy újra a régi szerepmintáim szerint működöm, a lányaim önmagunktól elkezdtek segíteni a házimunkákban, tehermentesítve engem, hogy önmagamra és a családon kívüli teendőimre is jusson időm és energiám.

Úgy érzem és látom, hogy egy harmadik új hajóba szálltam át. Egyre hamarabb veszem észre a ritmus- és szerepváltásokat az életemben. Érdemes egy kicsit megállnunk a változások során és megfigyelni, hogy mit kell észrevennünk és megértenünk az új helyzetben. Persze, ha akarjuk, megvárhatjuk a nyestünket is!