Vendégbabák
2020.10.15.
A kék szín jelentése
2022.07.14.
Külön csoportok indulnak az interneten a Covid-19 vírusban elhunytak hozzátartozóinak támogatására, egyre többen kérnek segítséget a gyász feldolgozásához. Az ezzel foglalkozó szakemberek olyan módszereket is használnak, amelyeket eredetileg a frontról hazatérő veteránok gyógyítására dolgoztak ki.
– A világjárvány olyan bizonytalanságot okozhat, mint egy háborús időszak, amit a ma élők többsége nem tapasztalt meg – mondta a Kisalföldnek Ligetvári Anita gyászcsoportvezető hangsúlyozva: a gyász feldolgozása általában nem kóros jelenség, hanem nehéz, érzelemmel és munkával teli egészséges folyamat, amiből a személyiség erősebben kerül ki. Most azonban ez a küzdelem sokkal megterhelőbb, ezért kérnek többen támogató segítséget. – Budapesten már szerveződnek kimondottan Covid gyászfeldolgozásra specializálódott csoportok. Ezek várhatóan ki fognak teljesedni az online térben. Nekünk, gyászkísérőknek, gyászcsoport vezetőknek is egy kicsit másként kell figyelnünk a hozzánk fordulókhoz. Vannak akik úgy érzik, hogy veszélybe került az életük, a megszokott hétköznapjaik, a családjuk, a megélhetésük, a biztonságuk. Minden élethelyzet, ami egy régi elengedésével jár, veszteség, amit a gyászhoz hasonlóan meg kell élni, csata, amit meg kell küzdeni. Ehhez olyan módszerektől kaphatunk a segítséget, amelyek más szélsőséges élethelyzetet átélt emberek gyógyításában már beváltak.
Ördögi körben
– A gyászfeldolgozást leginkább a bizonytalanság hátráltatja. Nem tudunk megállni, hogy szembenézzünk a veszteségünkkel, mert már egy újabb ismerőst veszítünk el, aztán kiderül egy munkatársukról, hogy beteg, vagy épp mi magunk fertőződünk meg. Nem bízhatunk senkiben, mert nem tudjuk ki veszélyes, ki nem. Irigykedünk, ha valaki könnyen átvészelte a betegséget, vagy a családjában meggyógyultak, miközben a sajátunkban meghaltak. Nem látjuk a járvány végét, a sokk és egy megmagyarázhatatlan harag hálójában vergődünk, késleltetve a továbblépést a gyászfeldolgozás folyamatában, amelynek végén elfogadás és remény vár.
Öröklődő félelmek
– Amikor egy hozzátartozónk súlyos beteg, de csekély a remény a felépülésére, elkezdjük gyászolni. A régi, egészséges életét, a vele való kapcsolatunkat, a hozzá kapcsolódó szerepeinket. A járványban ez az előgyász le van fojtva. Egyrészt középkorúak, fiatal felnőttek is áldozatul eshetnek, vagy maradandó károsodással kerülnek ki a betegséggel való küzdelemből, másrészt ki vagyunk zárva a kórházakból, nem mehetünk be csak úgy látogatni és szeretetet adni. Ez ugyanolyan megrázkódtatás, mint amikor a férfiak elmentek a háborúba, aztán sokáig nem lehetett tudni róluk élnek-e még vagy hogy megsebesültek-e. Ilyenkor tele vagyunk aggódással és néha megfejthetetlen félelmekkel. Ennek az is oka lehet, hogy sejtjeinkben öröklődő transzgenerációs mintázatok aktiválódnak, és anélkül, hogy tudatában lennénk, nagyszüleink, dédszüleink veszteségélményeit éljük újra.
Ne zárkózzunk be!
– A legnehezebb pillanatokban is gondoljunk arra, hogy az élet egyensúlyra törekszik. Most csak egy átmeneti időre sodródtunk csak közelebb a bánat és az elmúlás felé. Lássuk meg a fényt, akkor is, ha csak egy gyertya pislákoló lángja. Ne zárkózzunk be és másokat se hagyjunk. A gyászban a legnagyobb erőt és támogatást a sorstársak, az ugyanazt a veszteséget megélt emberek adhatják egymásnak. A háborút az érti, aki ott járt, a járványt azonban mindannyian értjük. Beszélgessünk a kollégákkal, a barátokkal, erősítsük az összetartozást, tudatosítsuk, hogy segítünk, ha szükség van ránk, és mi sem maradunk magunkra soha. Ha úgy érezzük, hogy így sem boldogulunk, forduljunk szakemberhez, mert a beragadt stressz súlyos fizikai tüneteket okozhat – leggyakrabban magas vérnyomást, szív- és érproblémákat.
A cikk megjelent a Kisalföld napilapban 2020. 12. 10-én.
